Orbán totális államról álmodik

Lassan kész a „nagy mű”, már nemcsak felrajzolták, de ki is ásták az orbánista totális nemzeti állam barakkjainak alapjait. Még hiányzik ez-az, de hamarosan egy halomban lesz valamennyi, a totális államhoz szükséges tényező.

Fenyegetés és megfélemlítés

A totális politikusok kedvenc fegyvere a megfélemlítés. A maguk erejét mindig mások félelmén mérik le. Ezért is annyira fontos számukra, hogy f...olyton bizonygassák, ők bezzeg nem félnek senkitől és semmitől. Azt hiszik ugyanis, hogy az az igazán erős, aki semmitől sem fél, pedig lehet, hogy csak ostoba. Azt hiszik, ha félnek tőlük, akkor a hatalmuk megrendíthetetlen lesz, és azt hiszik, hogy az embereket a félelem igazgatja, vagyis a segítségével irányíthatják őket. Nem tudják, hogy a félelem kétélű fegyver, és talán arra nézve a legveszélyesebb, aki forgatja. A megfélemlítés politikájának hátterében a társadalmi magatartások igen primitív elképzelése áll, és az emberek mélységes megvetése és lenézése érződik ki belőle. A megfélemlítés ugyanis az engedelmességgel egyidejűleg számos más következményt is életre kelt. Kell azonban annyi megszorítást tenni, hogy mindez csak a szabad egyénekre vonatkozik, azokra nem, akik már szolgává váltak. A szabad egyénekben gyűlölet és megvetés keletkezhet azokkal szemben, akik a félelemkeltés segítségével akarják őket irányítani, ez pedig semmivé teheti a megfélemlítés célját: azt, hogy a fenyegetés hatására „önként” engedelmeskedjenek. Az engedelmesség kényszer marad, vagyis nem jön létre a Fidesz által olyannyira óhajtott alattvalói viszony. A másik következmény akkor alakul ki, ha a megfélemlítés rendszerré lesz és tartósan fennmarad: ekkor kialakulnak a „félelmetes” hatalmat kijátszó, megkerülő és felhasználó mindennapi technológiák. Ilyen például azoknak az informális csatornáknak a szövedéke, amelyek segítségével ki lehet játszani és meg lehet kerülni a formális hatalmat, ilyen a korrupció is, amely akár meg is fordíthatja a hatalmi viszonyokat az egyes ügyek esetében. Ezek eredményeként a rendszerek úgy működnek, mintha csak alattvalók lennének bennük, és mintha senki sem lázadna már a hatalom ellen, ugyanakkor egyre kevésbé irányíthatóvá is válnak. A hosszabb ideig fennmaradó totális rendszerek belülről rohadnak szét. Ekkor két lehetőség áll előttük: vagy összeomlanak és felváltja őket valami más, vagy éppen azokra az informális hálózatokra helyeződik át a súlypontjuk, amelyek felbomlasztották őket. Ilyesmi történhetett például Oroszországban.

Az orbánizmus hitvilágában az erő–félelem–engedelmesség (hamis) oksági sorozata megkérdőjelezhetetlen dogma. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyek a vesztüket okozzák majd. Pedig a lehető leggyorsabban ragadták meg az erőszak gyakorlására alkalmasnak látszó szervezeteket, a rendőrséget, az ügyészséget és hamarosan a bíróságokat is bekényszerítik a sorba. Gyorsan, de nagyon ügyetlenül, nem kézen, hanem torkon ragadták ezeket a szervezeteket, nem kezet nyújtottak nekik, hanem kezet emeltek rájuk. A megfélemlítés taktikáját alkalmazzák velük szemben is, és azt hiszik, hogy elértek valamit.

Törvényeket hoztak és hoznak, amelyekkel félelmet akarnak kelteni a nyomorban élőkben, a munkanélküliekben, a munkavállalókban és a vállalkozókban, tulajdonképpen mindenkiben, aki él és mozog. De ezeknek a törvényeknek alig van valami közük a joghoz. A totális állam kiépítése Magyarországot ismét abba az állapotba juttatta, amelyben a jognak nincsenek törvényei és a törvények jogtalanok. Egy paragrafusokba szedett, az országgyűlés többsége által megszavazott szöveg lehet ugyan törvény, de csak akkor nem jogtalan, ha célja és eredménye egyaránt a demokrácia alapértékeinek érvényesítése. Az Orbán-kormány törvényei a totális állam létrehozását szolgálják, ezért éppúgy jogtalanok, mint az egykori NDK törvényei voltak.

Az egy-ügyűség kultúrája

A szabad, kétkedő, kérdéseket felvető gondolkodás a totális állam legfőbb ellensége. Senkiből sem lesz alattvaló, senki sem válik szolgalelkűvé, aki képes kételkedni és kérdéseket megfogalmazni. Ahogy én látom, az ember nembeli sajátossága a kételkedés. Ahhoz azonban, hogy napi rutinná legyen, intézményesíteni kell. Nem véletlen, hogy a Fidesz az elsők között a sajtószabadság ellen intézett támadást. Az ellenzéki sajtó nem semmisült ugyan meg, de szűk területre szorult, és a lehetőségei is csökkentek. A sajtó egy-ügyűvé tétele még nem fejeződött be, célja az, hogy a lehető legkevesebb emberhez juthassanak el az ellenvetések és egyszer majd, ha már léteznek, az alternatívák. Ebből a szempontból mindegy, hogy valóban a kormánypárti propagandát vagy inkább politikailag semleges műsorokat hallgatnak/néznek-e az emberek, a fontos az, hogy ne jussanak el hozzájuk a kérdések, vagyis hogy ne kételkedhessenek. A cél egy kérdés- és vitamentes médiavilág kialakítása. A jobboldal vezérei éppúgy hisznek a manipulációban, mint az erőszakban – a gondolkodást ugyanolyan primitíven képzelik el, mint a cselekvéseket. Eddigi sikereik megerősítették bennük a hitet, hogy az embereknek nincsenek saját gondolataik, és csak azt képesek elgondolni, amit beléjük táplálnak. Érdemes felismerni az oktatási, a manipulációs és a kényszerítés-koncepciójuk közötti átfedést, hisz a manipuláció sem más, mint gondolatra kényszerítés, az oktatás pedig, az ő számukra, erőszak és manipuláció. Hogy az utóbbi nem egészen így működik, hogy nem lehetséges vele teljesen uralni a gondolkodást, azt eléggé jól mutatja, hogy a Fidesz képtelen volt a befolyása alatt tartani az extrém jobboldali, neonáci csoportokat, és még jobban mutatja, hogy a választópolgárok tömegesen fordulnak el a manipulátoroktól.

Önmagában teljesen értelmetlennek tűnt a filozófusok elleni támadás, de ha beillesztjük az egy-ügyűség kultúráját létrehozni igyekvő projektbe, akkor máris értelmet kap. Nem tűrhető meg ugyanis olyan filozófia, amelyik következtetéseként arra juthat, hogy a totális állam ellentétben áll a humanitással. Nem tűrhető meg olyan tudomány sem, amelyik nem használható fel a totális állam igazolására. Széchenyi annak idején a tudomány haladása érdekében alapította az Akadémiát, amelyet aztán Rákosi uralma idején átalakított az engedelmes tudomány intézményévé. Van tehát hagyomány, amelyhez most visszanyúlhatnak. Ami a művészetben a giccs, az a tudományban a sematikusság. A magyar tudománytörténetben pedig csak néhányan voltak és vannak, akik az uralkodó sémák kényelmes ketrecéből képesek voltak kitörni. A többségük el is hagyta az országot, mert képtelen lett volna ebben a szellemi sivárságban alkotni. Mindössze néhány rövid pillanata volt a magyar társadalomtudomány történetének, amikor nyilvánvalóvá vált a hivatalos tudomány üressége, és lehetőség nyílt a szabad alkotásra. A tudomány mindig deviáns, sohasem együgyű. A deviáns, új utakat kereső, kétkedő és kérdező tudomány azonban veszélyes a totális állam számára. Nemcsak azért, mert ők maguk sohasem voltak képesek megérteni, mire való a kétség és a kérdés, de azért is, mert a hatalmukat kétségtelennek akarják tudni.

Veszélyes a művészet is, mert ugyanazt teszi, mint a tudomány, csak másként. A Dörner-féle egy-ügyűek hülyét csinálnának a közönségből, holott a művészet attól az, ami, hogy felkavarva, nevettetve, elgondolkodtatva, elérzékenyülve vagy akár felháborítva minket magunkat mutat meg, figuráz ki és tagad. A művészet azt kérdezi: biztos vagy benne, hogy így akarod élni az életed? A társadalomtudomány és a filozófia ugyanezt kérdezi. Ezek a kérdések fenyegetik a totális államot és urait. Nekik giccs kell a művészetben és a tudományban egyaránt, azaz az ostobák kérdés- és vitamentes világára van szükségük, ők sok-sok együgyű „tudósra”, „művészre” és nézőre, olvasóra vágynak.



A források monopolizálása

A totális államnak minden forrásra szüksége van. Ezért fosztották meg félretett pénzüktől a magánnyugdíjpénztárak tagjait, ezért veszik el felháborító módon a korkedvezményes nyugdíjakat. És mindenekelőtt ezért törekszenek az államosításra. A magyar társadalom pénzforrásai nagyon szűkösek. Ha a meglévő és egyre csökkenő keveset az állam és az a néhány, az állammal szimbiózisban lévő „tőkés” megszerzi magának, akkor alig marad valami a polgároknak és a totális állam ellenfeleinek. A források koncentrálása elképesztő ütemben halad. Pillanatnyilag igen keveset lehet ez ellen tenni, viszont világosan kell látni, hogy a tudomány, a művészet, a civil szféra és mindenekelőtt a gazdaság államtól való függetlensége nélkülözhetetlen a demokráciához. A forráskoncentráció megszüntetése nélkül lehetetlen lesz felszámolni a most összetákolt totális államot. Az sem engedhető meg, hogy a paternalista kapitalizmus néhány, az orbánista állammal szimbiózisban működő „tőkése” megőrizze a pozícióit és a vagyonát. A források monopolizálása csakis akkor lesz megszüntethető, vagyis a demokrácia számára szükséges gazdasági szerkezet csak akkor hozható létre, ha a (szélső)jobboldal jórészt a fekete- és a szürkegazdaságba átnyúló gazdasági hátterét felszámoljuk.

Gondolkodjunk el ezen.

Egy gondolat semmi több. :)

A szenteste! Karácsony! Micsoda édes zengésű szavak! Hogy megtelik a szív a szeretteinkben való visszaemlékezésben!
Gyermekkoromra gondolok s arra a sok szép karácsonyestre, amit családom körében eltöltöttem, a viaszgyertyák fényére, a kis csilingelő csengőre, a fenyő pompás illatára, boldog, gyermeki örömömre.
De más karácsonyesték emléke sem mosódik el emlékeimben, olyanoké, melyekből hiányzott minden vígság, boldogság, mint édes apám halálakor. De amelyek az évek múlásával mégis, mindennek dacára is, megtartották varázslatos szépségüket. Ha az ünnep elérkezik életünkben, akkor ünnepeljünk egészen. Tisztálkodjunk meg belülről és kívülről is. Felejtsünk el mindent, ami a hétköznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írjuk piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltük! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Mikor felidézem a régi karácsonyokat, rájövök, hogy kis apróságok, nem a nagy csodák, adják a legbensőségesebb boldogságot. Hogy egy pillanatnyi igazság megszépítheti, és meg is fogja szépíteni a világot. Egy pillanatnyi béke megmentheti, és meg is fogja menteni a világot. Egy pillanatnyi szeretet tökéletessé teheti, és tökéletessé is fogja tenni a világot. Minden szívből szóló karácsonyi énekben, otthonaink melegében, az ünnepi ebéd közben, a beszélgetésben és nevetésben, minden képeslapban, amit egy barát vagy a család küldött, minden, amit ebből meghallunk, és ami elgondolkodtat bennünket, az maga a szeretet. Boldog Karácsonyt kedves Barátaim! Stef :)

Az ókori Egyiptom színei.: Egy láthatatlan világ színbólumai.

Az ókori Egyiptom színei.: Egy láthatatlan világ színbólumai.: "Az ókori egyiptomi sírok falain ábrázolt alakok néha zöldek, kékek vagy feketék. Mit jelentettek ezek a színek 4000 évvel ezelőtt? Az Egyip..."

Egy láthatatlan világ színbólumai.

Az ókori egyiptomi sírok falain ábrázolt alakok néha zöldek, kékek vagy feketék. Mit jelentettek ezek a színek 4000 évvel ezelőtt?
Az Egyiptomba látogató utazó sokszor elámul azon, hogy egyes ókori sírok falainak dekorációja vagy a kairói Egyiptomi Múzeumban kiállított csodálatos leletek némelyike, a mai napig milyen hűen megőrizte erőteljes színeinek frissességét és pompáját. A látvány azonban nem csak esztétikailag lenyűgöző: a művészi hatáson túl a használt színeknek sok esetben szimbolikus jelentésük is van. Az egyiptomiak számára ugyanis valakinek vagy valaminek a színe személyiségének, lényének fontos része volt: a szín gyakran belső jellemvonásokra, tulajdonságokra is utalt. Így történhet meg, hogy egyes ember formájú istenek vagy istennők bőrszíne néha zöld, kék vagy éppen fekete. Ahhoz, hogy megértsük ennek a jelentőségét, tudnunk kell, hogy az egyes színeknek milyen „kódjai” voltak az ókori Egyiptomban.
FEKETE
Az ókori egyiptomi művészek palettájának alapszíne a fekete, a fehér, a vörös és a zöld volt, és annak ellenére, hogy művészeti alkotásaikban a tiszta színeket részesítették előnyben, már a legkorábbi szótárukban is szerepelt a négy alapszín mellett a „tarka, sokszínű” kifejezés. Mind a négy alapszint már a predinasztikus kortól kezdve használták festékként: a természetben fellelhető különböző ásványi anyagokból keverték ki őket. Ezeknek az alapszíneknek a jelentése azonban néha a mi elképzeléseinktől meglehetősen távol esik.
A fekete (KEMET) nem a gyász színe volt, bár a sötétséggel és így a halottak birodalmával, a föld alatt vagy az éjszakai égbolton elképzelt túlvilággal természetesen kapcsolatba hozták. Emellett azonban a fekete szín egyben fontos termékenységi szimbólumnak is számított. Az egyiptomiaknak ugyanis az életadó és bő termést hozó nílusi iszappal elárasztott termőföldek színét juttatta eszükbe, amelyről az országukat Kemetnek („fekete Föld”) nevezték. A Nílus éves áradását újjászületésként, a teremtés megismétléseként ünnepelték, és mivel az emberek ugyanilyen újjászületésre vágytak a halál után is, egyes halotti istenek (például Ozirisz, a túlvilág ura) arcát és bőrét fekete színnel ábrázolták. Ugyanilyen meggondolásból Oziriszt vagy a vele azonosult fáraót előszeretettel mintázták meg az Egyiptomban fellelhető kemény fekete kövekből (bazalt, diorit, gránit, vagy granodiorit). A fekete festék alapanyagául a természetes eredetű szén különböző formái szolgáltak.
FEHÉR
A fehér (hedzs) a rituális tisztaság színe volt: a papok vagy a halottakat sirató asszonyok általában hófehér ruhában láthatóak a sir falak ábrázolásain. A fehér festéket, amelynek alapanyaga a kréta és a gipsz volt, már a dinasztikus kor előtti időkben használták. A templomokban és a szentélyekben - amelyeket az istenek megszentelt lakhelyeinek tekintettek, ahová csak rituálisan tiszta személyek léphettek be – gyakran találunk ragyogóan fehér mészkövet (iner hedzs, „vagyis fehér kő”) vagy a szobrászatban és az edénykészítésben is kedvelt, áttetsző „egyiptomi alabástromot” (kalcit). A napisten hajnali felragyogását a keleti horizonton szintén hedzs szóval fejezték ki, és ugyanígy nevezték az ezüstöt is. A fehér vagy szürkésfehér színű festék a ritka és ezért rendkívül értékes ezüstöt is helyettesítette, vagy szimbolizálhatta bizonyos esetekben, például egyes korszakok múmia formájú koporsóinak dekorációin.
A következő részben megismerhetitek a vörös, a zöld, a kék, és a sárga színek jelentésével és azok alkalmazásával. Szeretettel: Don Stefano

VÖRÖS
A vörös szót (deser) a flamingó hieroglifájával írták. A vörös festéket már a predinasztikus idők óta vas-oxidokból (vörös okkerből) állították elő. A szín használatának a feketéhez hasonlóan pozitív és negatív jelentése is lehetett. A vörös volt az Egyiptomot körülvevő sivatag színe, amelyet félelmetes helynek tartottak, ahol baljós, megzabolázhatatlan emberfeletti erők – gonosz démonok és rosszindulatú isteni erők működtek. A sivatag elsősorban Ozirisz gyilkosának, Széth istennek az otthona volt. A vörös természetesen a vér és a tűz színe is: ezek a napisten pusztító arcát szimbolizálják, amely azonban éppen a kaotikus, az egyiptomi világrendet fenyegető erőkre nézve végzetes hatású. A napfelkeltét megelőző hajnali rózsaszínes – vöröses derengés a keleti horizonton az egyiptomiak számára arra az élet – halál harcra utalt, amelyet elképzeléseik szerint a napisten minden hajnalban megvívott a káoszt jelképező óriási Apóphisz kígyóval. A fentiek után nem meglepő, hogy a vöröst különlegesen nagy mágikus erővel rendelkező színnek tartották. ellenséglegyőző erejét a különböző átokrituálékban is alkalmazták, amikor megsemmisítendő valóságos külföldi fejedelem vagy démoni ellenség nevét vörössel írták fel egy cserépdarabra vagy edényre, amelyet rituálisan összetörtek és eltemettek. Ezáltal nem elsősorban az illető fizikai valóját, hanem sokkal inkább egész lényét, és az általa kibocsájtott ártó varázserőt vélték megsemmisíteni.
A deser szó azonban feltehetőleg a „vörösnél” tágabb jelentésmezővel rendelkezett: úgy tűnik, általában utalt a „meleg színekre”, tehát skálája esetenként a sárgától a narancson át a vörösig, sőt a vörösesbarnáig terjedhetett. Minden árnyalata szoláris (a napistenhez kötődő) szimbolikát hordozott. A vörös színű kövek (például a vörös gránit vagy a rózsaszínes – barnás kvarcit) használata a szobrászatban és az építészetben a napisten teremtő és ellenséglegyőző erejére utal. Amikor fáraószobrokat vagy királyi szarkofágokat készítettek ezekből az anyagokból, azzal az élő vagy halott fáraó napistenhez fűződő szoros kapcsolatát („Ré fia”) érzékeltették. I. Pszuszennész XXI. dinasztia kori fáraónak (Kr. e. XI – X. század) a kelet deltai Taniszban található temetkezése például tartalmazott egy múmia alakú ezüst belső koporsót, amely egy fekete, valamint egy vörös gránitszarkofágban nyugodott. A szinösszeállitás arra utal, hogy a halála után megistenült uralkodó egyszerre azonosul az újjászülető Ozirisszal (fekete gránit) és a napistennel (vörös gránit). Az amulettek és ékszerek esetében a vörös árnyalatokhoz a vörös jáspist és a karneolt használták. A halott túlvilági újjászületését segítő szövegek gyűjteménye, a halottak Könyve 156. fejezete az Ízisz vérét szimbolizáló Ízisz – csomó amulett elkészítését vörös jáspisból írja elő. A szöveg nyilvánvalóvá teszi, hogy a legnagyobb varázserővel rendelkező istennőhöz tartozó vörös színű amulettnek milyen jelentős mágikus hatalmat tulajdonítottak: „A véred a tied, ó Ízisz. A (mágikus, isteni) hatalmad a tiéd”.
ZÖLD
A zöld szín jelölésére használt uadzs szót a papirusznövény hieroglifájával írták le. A szín a sarjadó vegetáció, vagyis az újjászületés szimbóluma volt, és az ellenséget elpusztító, félelmetes vörössel szemben jelképezte a nap jótékony, regeneráló hatását is. Az uadzs a jelek szerint a zöld és a világoskék legkülönbözőbb árnyalatait foglalta magába az egyiptomi elképzelések szerint. A festékanyagot malachitból vagy zöldföldből már a predinasztikus kortól tudtak keverni: a Halottak Könyve 159. és 160. fejezete előírja, hogyan kell a múmia nyakára helyezendő uadzs, vagyis papirusznövény hieroglifájával megegyező alakú amulettet elkészíteni zöldföldből. Az istenek, például Ozirisz arcát bizonyos időszakokban zöld színűre festették, ami mágikus erejüket a halálból való újjászületéssel hozza összefüggésbe. A legértékesebbnek a zöldes árnyalatú kövek között a Sinai- félszigeten bányászott türkizt, Hathor istennő kövét tartották. A napisten ezzel az árnyalattal, illetve kővel is kapcsolatban állt: a felkelő nap „türkizzel árasztja el a földet” egy szöveg szerint. A halotti kultuszban az igen drága türkizt a leggyakrabban az egyiptomi fajansszal (kalcium – réz – szilikát, a jellegzetes „egyiptomi kék”) helyettesítették, amely az uadzs minden árnyalatában előfordult.
Remélem nem volt túl száraz vagy unalmas. A következő részben megismerkedünk a kékkel és a sárgával. 

KÉK
Bármilyen furcsa is, az egyiptomi nyelv legrégebbi fejlődési fázisában a fenti négy színnel ellentétben nem volt kifejezés a kékre – pontosabban a sötétkékre, hiszen mint láthattuk, az uadzs a világoskék árnyalatokkal együtt a mi zöldünknél szélesebb színskálát jelentett számukra. A sötétkék hiány azzal magyarázható, hogy körülbelül a Kr. e. III. évezred közepéig nem volt igazi sötétkék pigmentjük, azután viszont az importált – éppen ezért igen drága és értékes – Lapis Lazuli (természetes ultramarin) vált a szín szimbólumává. A heszbedzs szót eredetileg a lapis lazuli nevére használták, és csak később kezdte jelenteni magát a szint. A sötétkék természetesen elsősorban az égboltot jelképezte – annál is inkább, mivel az értékes ásvány sötétkék színét sárgás –aranyos pöttyök tarkítják, amelyek az egyiptomiakat az égbolt csillagaira emlékeztették. Az égbolt mellett azonban ilyen színűnek tartották az ősvizet is, amelyből kiemelkedve a napisten megteremtette a világot. Amon isten bőrének színe is gyakran kék, amelynek az isten teremtő tevékenysége a magyarázata: az ugyanilyen színű ősvizből lép elő a teremtés pillanatában. Elképzelhető azonban az is, hogy az Újbirodalomtól (Kr. e. II. évezred közepétől) kezdve birodalmi istenként tisztelt Amonnak valaha létezett egy kék színű, talán lapis lazuliből készült kultuszszobra, és ez jelenik meg az isten kétdimenziós ábrázolásain.

SÁRGA
A sárga festéket – a sötétkékkel ellentétben – már szintén a történelmi kor előtti időktől kezdve elő tudták állítani Egyiptomban (például okkerből), a szín megnevezésére mégsem létezett szó az egyiptomi nyelv legkorábbi fázisában. ennek a látszólag rejtélyes hiányosságnak több oka is lehet. Az egyik az, hogy a sárga szín árnyalatai a narancsal együtt belefértek a deser (vörös) szín jelentéskörébe. A sárgás és vöröses árnyalatok összemosását a két színnek a napistennel való nyilvánvaló kapcsolata is segítette. A sárga szó hiányára van azonban egy másik magyarázat is. A sárga szín sok esetbenaz arany helyettesítésére szolgált, a halotti és a templomi kultuszban az aranyat és ezzel együtt persze a nap aranyos fényét jelenítette meg. A sárga és a narancssárga tehát a szimbolikus gondolkodásban tulajdonképpen azonosítható az arannyal ( nebu). Az aranynak azonban egy sokkal általánosabb „isteni, romolhatatlan” jelentése is ismert. Az egyiptomi elképzelések szerint ugyanis az istenek húsa aranyból volt, csontjaik pedig ezüstből, hajuk pedig lapis lazuliból. Bár igen kevés templomi kultuszszobor maradt fenn az ókori Egyiptomból, a fennmaradt példányok alapján feltételezhető, hogy ezeket gyakran tömör ezüstből készítették és arannyal vonták be, az isten parókáját pedig lapis lazuli berakással alakították ki. Az istenszobrok tehát ilyen módon pontosan tükrözik az egyiptomiak elképzeléseit az isteni test felépítéséről.
Az újjászületett halott is az istenek közé emelkedett, ezért találunk sok, nem királyi múmián is aranymaszkot, és ugyan ez az oka annak, amikor a múmia alakú koporsókat az aranyat imitálva sárga alapszínnel fedik be, a parókát pedig sötétkékre festik. A legértékesebb szobrok esetében az egyiptomiak ezüsttel ötvözött aranyat, azaz elektrumot is használtak, amelyet szemléletesen fehér aranynak (nebu hedzs) neveztek. Az elektrum ötvözete az aranynak a napistenhez kötődő (szoláris) és az ezüstnek a holdhoz kapcsolódó (lunáris) szimbolikáját. Sok esetben azonban az istenek és az istennők megjelenítésekor is a földi emberekhez hasonló konvenciókat követték: vagyis a férfiakat vörösesbarna bőrszinnel ábrázolták, a nőket pedig egy sokkal sápadtabb egyfajta sárgás árnyalattal. Ez a nemek közti megkülönböztetés valószínűleg a különböző szociális szerepek jelölésére szolgált: a férfiak élete és tevékenységei a házon kívül, a nap sugárzásának jobban kitett foglalatosságokhoz kötődtek, az előkelő nők viszont a napfénytől védve, házaik falai mögé húzódva élték életüket. Érdekes megfigyelni néhány óbirodalmi (Kr. e. III. évezredi) ábrázoláson, hogy az idős, már nyilvánvalóan visszavonultabb életet élő férfi hivatalnokok, illetve az egészen fiatal, így az egyiptomi művészeti konvenciók szerint ruhátlanul ábrázolt fiúgyermekek esetében teljesen logikus módon szintén a sárgás bőrárnyalatot alkalmazták. Ugyan úgy mikor egy férfi frissen borotvált fejét egy halványabb, rózsaszínes árnyalattal jelölték, mint a test többi részét, amelyet a szokványos vörösesbarna színre festettek. Abban az esetben is használtak egymás mellett eltérő árnyalatokat, ha több emberalakot egymástól fedésben jelenítettek meg: Ilyen esetekben az egymás melletti figurákat különböző árnyalatokkal jelölték, hogy kontúrjaik ne folyjanak egybe.
Az ókori egyiptomiak tehát tisztában voltak a színárnyalatok használatának előnyeivel és lehetőségeivel, láthatóan mégsem erre helyezték a hangsúlyt. Számukra az élőlények és dolgok színei a legtöbb esetben valamilyen mögöttes tartalomra utaltak, amely a szemnek láthatatlan. Nem azt ábrázolták tehát, ami a szemük elé tárult, hanem a benne rejlő szimbólumokat, amelyeknek segítségével elképesztően gazdag láthatatlan világot sikerült feltárniuk annak ellenére, hogy – ahogy ők mondták – „lehetetlen ismerni az istenek színeit”.
Remélem ez a kis firkálmány segített kicsit megérteni, az ókori egyiptomi művészetek igen gazdag és mély világát. Művészeik látásmódját, a körülöttük lévő világhoz való viszonyát.
Szeretettel: Don Stefano