Az ókori egyiptomi sírok falain ábrázolt alakok néha zöldek, kékek vagy feketék. Mit jelentettek ezek a színek 4000 évvel ezelőtt?
Az Egyiptomba látogató utazó sokszor elámul azon, hogy egyes ókori sírok falainak dekorációja vagy a kairói Egyiptomi Múzeumban kiállított csodálatos leletek némelyike, a mai napig milyen hűen megőrizte erőteljes színeinek frissességét és pompáját. A látvány azonban nem csak esztétikailag lenyűgöző: a művészi hatáson túl a használt színeknek sok esetben szimbolikus jelentésük is van. Az egyiptomiak számára ugyanis valakinek vagy valaminek a színe személyiségének, lényének fontos része volt: a szín gyakran belső jellemvonásokra, tulajdonságokra is utalt. Így történhet meg, hogy egyes ember formájú istenek vagy istennők bőrszíne néha zöld, kék vagy éppen fekete. Ahhoz, hogy megértsük ennek a jelentőségét, tudnunk kell, hogy az egyes színeknek milyen „kódjai” voltak az ókori Egyiptomban.
FEKETE
Az ókori egyiptomi művészek palettájának alapszíne a fekete, a fehér, a vörös és a zöld volt, és annak ellenére, hogy művészeti alkotásaikban a tiszta színeket részesítették előnyben, már a legkorábbi szótárukban is szerepelt a négy alapszín mellett a „tarka, sokszínű” kifejezés. Mind a négy alapszint már a predinasztikus kortól kezdve használták festékként: a természetben fellelhető különböző ásványi anyagokból keverték ki őket. Ezeknek az alapszíneknek a jelentése azonban néha a mi elképzeléseinktől meglehetősen távol esik.
A fekete (KEMET) nem a gyász színe volt, bár a sötétséggel és így a halottak birodalmával, a föld alatt vagy az éjszakai égbolton elképzelt túlvilággal természetesen kapcsolatba hozták. Emellett azonban a fekete szín egyben fontos termékenységi szimbólumnak is számított. Az egyiptomiaknak ugyanis az életadó és bő termést hozó nílusi iszappal elárasztott termőföldek színét juttatta eszükbe, amelyről az országukat Kemetnek („fekete Föld”) nevezték. A Nílus éves áradását újjászületésként, a teremtés megismétléseként ünnepelték, és mivel az emberek ugyanilyen újjászületésre vágytak a halál után is, egyes halotti istenek (például Ozirisz, a túlvilág ura) arcát és bőrét fekete színnel ábrázolták. Ugyanilyen meggondolásból Oziriszt vagy a vele azonosult fáraót előszeretettel mintázták meg az Egyiptomban fellelhető kemény fekete kövekből (bazalt, diorit, gránit, vagy granodiorit). A fekete festék alapanyagául a természetes eredetű szén különböző formái szolgáltak.
FEHÉR
A fehér (hedzs) a rituális tisztaság színe volt: a papok vagy a halottakat sirató asszonyok általában hófehér ruhában láthatóak a sir falak ábrázolásain. A fehér festéket, amelynek alapanyaga a kréta és a gipsz volt, már a dinasztikus kor előtti időkben használták. A templomokban és a szentélyekben - amelyeket az istenek megszentelt lakhelyeinek tekintettek, ahová csak rituálisan tiszta személyek léphettek be – gyakran találunk ragyogóan fehér mészkövet (iner hedzs, „vagyis fehér kő”) vagy a szobrászatban és az edénykészítésben is kedvelt, áttetsző „egyiptomi alabástromot” (kalcit). A napisten hajnali felragyogását a keleti horizonton szintén hedzs szóval fejezték ki, és ugyanígy nevezték az ezüstöt is. A fehér vagy szürkésfehér színű festék a ritka és ezért rendkívül értékes ezüstöt is helyettesítette, vagy szimbolizálhatta bizonyos esetekben, például egyes korszakok múmia formájú koporsóinak dekorációin.
A következő részben megismerhetitek a vörös, a zöld, a kék, és a sárga színek jelentésével és azok alkalmazásával. Szeretettel: Don Stefano
VÖRÖS
A vörös szót (deser) a flamingó hieroglifájával írták. A vörös festéket már a predinasztikus idők óta vas-oxidokból (vörös okkerből) állították elő. A szín használatának a feketéhez hasonlóan pozitív és negatív jelentése is lehetett. A vörös volt az Egyiptomot körülvevő sivatag színe, amelyet félelmetes helynek tartottak, ahol baljós, megzabolázhatatlan emberfeletti erők – gonosz démonok és rosszindulatú isteni erők működtek. A sivatag elsősorban Ozirisz gyilkosának, Széth istennek az otthona volt. A vörös természetesen a vér és a tűz színe is: ezek a napisten pusztító arcát szimbolizálják, amely azonban éppen a kaotikus, az egyiptomi világrendet fenyegető erőkre nézve végzetes hatású. A napfelkeltét megelőző hajnali rózsaszínes – vöröses derengés a keleti horizonton az egyiptomiak számára arra az élet – halál harcra utalt, amelyet elképzeléseik szerint a napisten minden hajnalban megvívott a káoszt jelképező óriási Apóphisz kígyóval. A fentiek után nem meglepő, hogy a vöröst különlegesen nagy mágikus erővel rendelkező színnek tartották. ellenséglegyőző erejét a különböző átokrituálékban is alkalmazták, amikor megsemmisítendő valóságos külföldi fejedelem vagy démoni ellenség nevét vörössel írták fel egy cserépdarabra vagy edényre, amelyet rituálisan összetörtek és eltemettek. Ezáltal nem elsősorban az illető fizikai valóját, hanem sokkal inkább egész lényét, és az általa kibocsájtott ártó varázserőt vélték megsemmisíteni.
A deser szó azonban feltehetőleg a „vörösnél” tágabb jelentésmezővel rendelkezett: úgy tűnik, általában utalt a „meleg színekre”, tehát skálája esetenként a sárgától a narancson át a vörösig, sőt a vörösesbarnáig terjedhetett. Minden árnyalata szoláris (a napistenhez kötődő) szimbolikát hordozott. A vörös színű kövek (például a vörös gránit vagy a rózsaszínes – barnás kvarcit) használata a szobrászatban és az építészetben a napisten teremtő és ellenséglegyőző erejére utal. Amikor fáraószobrokat vagy királyi szarkofágokat készítettek ezekből az anyagokból, azzal az élő vagy halott fáraó napistenhez fűződő szoros kapcsolatát („Ré fia”) érzékeltették. I. Pszuszennész XXI. dinasztia kori fáraónak (Kr. e. XI – X. század) a kelet deltai Taniszban található temetkezése például tartalmazott egy múmia alakú ezüst belső koporsót, amely egy fekete, valamint egy vörös gránitszarkofágban nyugodott. A szinösszeállitás arra utal, hogy a halála után megistenült uralkodó egyszerre azonosul az újjászülető Ozirisszal (fekete gránit) és a napistennel (vörös gránit). Az amulettek és ékszerek esetében a vörös árnyalatokhoz a vörös jáspist és a karneolt használták. A halott túlvilági újjászületését segítő szövegek gyűjteménye, a halottak Könyve 156. fejezete az Ízisz vérét szimbolizáló Ízisz – csomó amulett elkészítését vörös jáspisból írja elő. A szöveg nyilvánvalóvá teszi, hogy a legnagyobb varázserővel rendelkező istennőhöz tartozó vörös színű amulettnek milyen jelentős mágikus hatalmat tulajdonítottak: „A véred a tied, ó Ízisz. A (mágikus, isteni) hatalmad a tiéd”.
ZÖLD
A zöld szín jelölésére használt uadzs szót a papirusznövény hieroglifájával írták le. A szín a sarjadó vegetáció, vagyis az újjászületés szimbóluma volt, és az ellenséget elpusztító, félelmetes vörössel szemben jelképezte a nap jótékony, regeneráló hatását is. Az uadzs a jelek szerint a zöld és a világoskék legkülönbözőbb árnyalatait foglalta magába az egyiptomi elképzelések szerint. A festékanyagot malachitból vagy zöldföldből már a predinasztikus kortól tudtak keverni: a Halottak Könyve 159. és 160. fejezete előírja, hogyan kell a múmia nyakára helyezendő uadzs, vagyis papirusznövény hieroglifájával megegyező alakú amulettet elkészíteni zöldföldből. Az istenek, például Ozirisz arcát bizonyos időszakokban zöld színűre festették, ami mágikus erejüket a halálból való újjászületéssel hozza összefüggésbe. A legértékesebbnek a zöldes árnyalatú kövek között a Sinai- félszigeten bányászott türkizt, Hathor istennő kövét tartották. A napisten ezzel az árnyalattal, illetve kővel is kapcsolatban állt: a felkelő nap „türkizzel árasztja el a földet” egy szöveg szerint. A halotti kultuszban az igen drága türkizt a leggyakrabban az egyiptomi fajansszal (kalcium – réz – szilikát, a jellegzetes „egyiptomi kék”) helyettesítették, amely az uadzs minden árnyalatában előfordult.
Remélem nem volt túl száraz vagy unalmas. A következő részben megismerkedünk a kékkel és a sárgával.
KÉK
Bármilyen furcsa is, az egyiptomi nyelv legrégebbi fejlődési fázisában a fenti négy színnel ellentétben nem volt kifejezés a kékre – pontosabban a sötétkékre, hiszen mint láthattuk, az uadzs a világoskék árnyalatokkal együtt a mi zöldünknél szélesebb színskálát jelentett számukra. A sötétkék hiány azzal magyarázható, hogy körülbelül a Kr. e. III. évezred közepéig nem volt igazi sötétkék pigmentjük, azután viszont az importált – éppen ezért igen drága és értékes – Lapis Lazuli (természetes ultramarin) vált a szín szimbólumává. A heszbedzs szót eredetileg a lapis lazuli nevére használták, és csak később kezdte jelenteni magát a szint. A sötétkék természetesen elsősorban az égboltot jelképezte – annál is inkább, mivel az értékes ásvány sötétkék színét sárgás –aranyos pöttyök tarkítják, amelyek az egyiptomiakat az égbolt csillagaira emlékeztették. Az égbolt mellett azonban ilyen színűnek tartották az ősvizet is, amelyből kiemelkedve a napisten megteremtette a világot. Amon isten bőrének színe is gyakran kék, amelynek az isten teremtő tevékenysége a magyarázata: az ugyanilyen színű ősvizből lép elő a teremtés pillanatában. Elképzelhető azonban az is, hogy az Újbirodalomtól (Kr. e. II. évezred közepétől) kezdve birodalmi istenként tisztelt Amonnak valaha létezett egy kék színű, talán lapis lazuliből készült kultuszszobra, és ez jelenik meg az isten kétdimenziós ábrázolásain.
SÁRGA
A sárga festéket – a sötétkékkel ellentétben – már szintén a történelmi kor előtti időktől kezdve elő tudták állítani Egyiptomban (például okkerből), a szín megnevezésére mégsem létezett szó az egyiptomi nyelv legkorábbi fázisában. ennek a látszólag rejtélyes hiányosságnak több oka is lehet. Az egyik az, hogy a sárga szín árnyalatai a narancsal együtt belefértek a deser (vörös) szín jelentéskörébe. A sárgás és vöröses árnyalatok összemosását a két színnek a napistennel való nyilvánvaló kapcsolata is segítette. A sárga szó hiányára van azonban egy másik magyarázat is. A sárga szín sok esetbenaz arany helyettesítésére szolgált, a halotti és a templomi kultuszban az aranyat és ezzel együtt persze a nap aranyos fényét jelenítette meg. A sárga és a narancssárga tehát a szimbolikus gondolkodásban tulajdonképpen azonosítható az arannyal ( nebu). Az aranynak azonban egy sokkal általánosabb „isteni, romolhatatlan” jelentése is ismert. Az egyiptomi elképzelések szerint ugyanis az istenek húsa aranyból volt, csontjaik pedig ezüstből, hajuk pedig lapis lazuliból. Bár igen kevés templomi kultuszszobor maradt fenn az ókori Egyiptomból, a fennmaradt példányok alapján feltételezhető, hogy ezeket gyakran tömör ezüstből készítették és arannyal vonták be, az isten parókáját pedig lapis lazuli berakással alakították ki. Az istenszobrok tehát ilyen módon pontosan tükrözik az egyiptomiak elképzeléseit az isteni test felépítéséről.
Az újjászületett halott is az istenek közé emelkedett, ezért találunk sok, nem királyi múmián is aranymaszkot, és ugyan ez az oka annak, amikor a múmia alakú koporsókat az aranyat imitálva sárga alapszínnel fedik be, a parókát pedig sötétkékre festik. A legértékesebb szobrok esetében az egyiptomiak ezüsttel ötvözött aranyat, azaz elektrumot is használtak, amelyet szemléletesen fehér aranynak (nebu hedzs) neveztek. Az elektrum ötvözete az aranynak a napistenhez kötődő (szoláris) és az ezüstnek a holdhoz kapcsolódó (lunáris) szimbolikáját. Sok esetben azonban az istenek és az istennők megjelenítésekor is a földi emberekhez hasonló konvenciókat követték: vagyis a férfiakat vörösesbarna bőrszinnel ábrázolták, a nőket pedig egy sokkal sápadtabb egyfajta sárgás árnyalattal. Ez a nemek közti megkülönböztetés valószínűleg a különböző szociális szerepek jelölésére szolgált: a férfiak élete és tevékenységei a házon kívül, a nap sugárzásának jobban kitett foglalatosságokhoz kötődtek, az előkelő nők viszont a napfénytől védve, házaik falai mögé húzódva élték életüket. Érdekes megfigyelni néhány óbirodalmi (Kr. e. III. évezredi) ábrázoláson, hogy az idős, már nyilvánvalóan visszavonultabb életet élő férfi hivatalnokok, illetve az egészen fiatal, így az egyiptomi művészeti konvenciók szerint ruhátlanul ábrázolt fiúgyermekek esetében teljesen logikus módon szintén a sárgás bőrárnyalatot alkalmazták. Ugyan úgy mikor egy férfi frissen borotvált fejét egy halványabb, rózsaszínes árnyalattal jelölték, mint a test többi részét, amelyet a szokványos vörösesbarna színre festettek. Abban az esetben is használtak egymás mellett eltérő árnyalatokat, ha több emberalakot egymástól fedésben jelenítettek meg: Ilyen esetekben az egymás melletti figurákat különböző árnyalatokkal jelölték, hogy kontúrjaik ne folyjanak egybe.
Az ókori egyiptomiak tehát tisztában voltak a színárnyalatok használatának előnyeivel és lehetőségeivel, láthatóan mégsem erre helyezték a hangsúlyt. Számukra az élőlények és dolgok színei a legtöbb esetben valamilyen mögöttes tartalomra utaltak, amely a szemnek láthatatlan. Nem azt ábrázolták tehát, ami a szemük elé tárult, hanem a benne rejlő szimbólumokat, amelyeknek segítségével elképesztően gazdag láthatatlan világot sikerült feltárniuk annak ellenére, hogy – ahogy ők mondták – „lehetetlen ismerni az istenek színeit”.
Remélem ez a kis firkálmány segített kicsit megérteni, az ókori egyiptomi művészetek igen gazdag és mély világát. Művészeik látásmódját, a körülöttük lévő világhoz való viszonyát.
Szeretettel: Don Stefano
